Nem bánthatsz!

A Kiss-ügy és minden nő ellen elkövetett erőszakról szóló hír elborzaszt, felháborít, elkeserít, és sebeket tép fel. Csoportosan megerőszakolták. Gyerekkorában molesztálták. Évekig bántalmazta. Megerőszakolta, aztán brutálisan végzett vele. Van olyan ország, ahol ez mind még csak nem is bűncselekmény, amennyiben nők ellen követik el. Mégsem merünk beszélni róla, főleg az áldozatok nem, már ha túlélik az esetet. 55 évig hallgatunk, míg a másik fél csodálatos karriert fut be. Miért nem merünk beszélni? Miért félünk elmenni a rendőrségre? Miért szégyenkezünk? Mert a többség még ma is az áldozatot hibáztatja. Tehetsz róla, tehetsz ellene. Szerette a szexet. Egyedül ment haza éjszaka. Részeg volt. Kihívóan öltözött.

Nem, nem bánthatsz! Nem bánthatsz azért, mert egyedül vagyok! Nem bánthatsz azért, mert rövid ruhában vagyok! Nem bánthatsz azért, mert kiszolgáltatott vagyok! Nem bánthatsz azért, mert nő vagyok!


Fesztivál. Nagyon meleg van, egész nap strandolunk. Barátok, barátnők, szuper a hangulat. Este is buli van, mindenhonnan zene szól, egyik helyről megyünk a másikra. Megiszunk pár pohár fröccsöt. Egy lány sír, összeveszett a barátjával, megvigasztalom. De hol is van az én barátom? Nem telik el 15 perc, mi is összeveszünk valami hülyeségen. Dolgoznak a fröccsök, vitatkozunk, az üvöltő zenétől alig halljuk egymást, kiabálunk. Elegem van. Dühös vagyok és szomorú. Nem akarok már ott lenni. Aludni akarok. Elindulok, egyedül. Mindenhol részegek. Mielőtt kiérek az üdülőterületről, megáll mellettem egy autó.
-Gyere, szállj be!
-Kösz, nem, inkább sétálok! – tudom jól, nem ülünk be idegenek autójába.
Sehol senki, sötét van, kicsit fázom is, már nincs olyan meleg mint napközben. Csak a veszekedésen jár az eszem, kattogok, nekem volt igazam. Valaki mögém ugrik. Pillanat az egész, mégis végigfut az agyamon, biztos Ő jött utánam, bocsánatot akar kérni. De nem Ő az! Lefog, szorít, a kezéből valami a nyakamhoz ér.
– Gyere velem vagy elvágom a torkodat!
Fel sem fogom és már lerángatott az útról. Elesünk. Nem hagyom magam, foggal, körömmel küzdök. Csörög a telefonom. Sikerül felvennem, de elveszi tőlem. Segítségért kiabálok. Ellenállok, ahogy csak bírok. 15 percig tart a “meccs”, egy lélek sem jár erre, nem bírom tovább, elfáradok. A teste rám nehezedik, nem bírok mozdulni. Félek. Nem akarom érezni, nem akarom átélni, inkább meghalnék, csak legyen már vége!
– Ölj meg kérlek, légyszíves, csak ölj meg!


Nem ölt meg és nem történt nemi erőszak, végül jött arra valaki, aki segített. Szerencsém volt, happy end. “Megúsztam” egy másfél éves rendőrségi és bírósági procedúrával, hónapokon át tartó rettegéssel az utcán, boltban, tömegközlekedésen; pánikkal, ha valaki csak mögöttem jött, pszichiáterrel, depresszióval, gyógyszerrel, egy életre szóló traumával. A támadóm arcára a mai napig nem emlékszem, az agyam még mindig védekezik a sokk ellen. A saját hangom viszont, ahogy arra kérem, inkább öljön meg, sosem feledem. Ez mégis egy boldog befejezés, nagyon sokan nálam sokkal-sokkal rosszabbul járnak. Én is kaptam olyan megjegyzést, hogy megérdemeltem, miért indultam el egyedül.

Meddig tart még ez? Meddig fogják védeni a bűnösöket és hányszor rúgnak még a földön fekvőbe?

Personal
Previous Story
Next Story

You Might Also Like

No Comments

Leave a Reply